Már csak napok (hetek, hónapok) választanak el attól, hogy beköltözzek a csodás új lakásunkba, aminek megszerzéséről már itt írtam. Nagyobb, olcsóbb, közelebb van a sulihoz és még fürdőkádja is van. Mi kell még?
Az előző szemeszter végén minden ruhámat s a biciklimet becsomagoltam, s anyám határozott utasítására hazaküldtem az árvatransszal. Nem biztos, hogy jó döntés, de sebaj. Maga a doboz szerzés is már eyg külön kaland volt- egy nap felkerekedtünk, s körbejártuk a környék összes boltját, hogy nagy karton dobozt kuncsorogjunk tőlük. Kezdtük a környék legmultibb helyén a Sainsburyben, ahol azt mondták, hogy sajnos épp előző nap este dobták ki mind. Mentünk hát a snob Waitroseba, ahol csak söröskartonokkal tudtak volna szolgálni. Ezután végigkérdeztük a főutca összes boltját, de vagy sohase volt nekik, vagy épp most dobták ki a dobozokat. Már indultunk haza, feladva minden reményt, amikor a hardware store-ba, mint utolsó mentsvárba tértünk be. Meg is dobtak 2-3 akkora dobozzal, hogy az erős szembe szélben szinte haza se tudtuk vinni.
Jött hát a következő kaland, mert bár az árvatransz már keddtől esedékes volt, hívtak, s mondták, hogy egyedül szombaton tudnak jönni. Az MCM Expo napján, amire már meg volt a jegyem. Sebaj, mondom, itt ez a kis remek recepció, szedjék fel onnan, oké? Persze, hogy oké. A recepciónak is. Szombaton, jött a telefon - a legnagyobb tumultus közepén álltam, végtagok mindenütt- , hogy hajjaj, nincs meg a recepció. Mondom nem olyan nehéz azt eltéveszteni, bemennek a kék kerítésen belülre, ott van rögtön jobbra. Kék kerítés? Miféle kék kerítés? Kiderült hogy a GPS-e egy kicsit eltájolta szegény sofőrt, s nem egészen a koli udvarára érkezett meg, így hát megkérdezte az útírányt egy járókelőtől a lehető legízesebb magyar akcentusú angolsággal amit valaha halottam. Azonban a járókelő csodák csodája megértette. Pár perc múlva jön a hívás, hogy te, itt a recepció, de nincsenek csomagok. Ekkor már kicsit mérgelődtem, hisz előző nap külön megbeszéltem a recepcióssal mindent, leírtam neki az árvatransz nevét, majd egyenként kínkeservesen beszállítottam- az udvaron árválkodó bevásárlókocsik segítségével- a dobozokat, s mindet szépen felcimkézve elhelyeztük az oldalsó szobában. Az árvatranszos pasi oda is adta a telefont, s szépen rávezettem a recepcióst a megoldásra.
A maradék cuccaimat a Shurgardnál helyeztük el, a norvég lakótársammal együtt egy kis 10 négyzetméteres raktárba. Szintén bevásárlókocsikkal toltuk oda a dobozokat, mert szerencsére a raktár ott volt nem messze Seething Wellstől. A kérdés csak az volt, hogy Surbitonből hogyan visszük majd át Kingstonba a cuccokat, de erre a norvég lány azt mondta, hogy ő úgyis vissza jön majd Augusztusban, hogy letegye az elhalasztott vizsgáit, úgyhogy majd akkor elintézi.
El is intézte, sitty-sutty fogadott egy költöztető gárdát, s át is vitt mindent innen oda. Mióta ott lakik, hetente ad tájékoztatást a házról, pl. szó volt az internetről, s hogy melyik szolgáltatónál vegyük meg. Mi erre azt mondtuk, hogy rá bízzuk, csak legyen elég gyors s ne túl drága. Ne féljünk, mondta, ő kapitalista, s az hajtja, hogy megtalálja a legjobb ajánlatot. Meg is találta, már van is internetünk elvileg. Csak amikor az ügyfélszolgálatot hívta ijedt egy kicsit meg, mert a tengerentúli pasi a bollywoodi színészekről szeretett volna csevegni vele. Mokusunk is van, reggelente egy közeli fán ordt, de amikor kint reggelizett, lejött hozzá, s a kezéből evett. Meg pókunk is, valami hatalmas, s nem számít hányszor söpri ki, mindig visszajön.
Na vele nem szeretnék találkozni, de amúgy már nagyon várom a beköltözést. Úgyhogy vigyázz ház, mert Szeptember 9.-e már közeleg!
ZN.
