Tintagel- harmadik nap

Harmadik nap a reggeli után fogtuk magunkat és átsétáltunk a szinte szemközt lévő Artúr Király csarnokába. Ez a kívülről egy kis érdektelen házikónak látszó turista látványosság az 1930as években épült egy az Artúr legendákba beleszeretett gazdag ember által. Még egy Kerekasztal Lovagjai társaságot is alapított, amiknek az üléseit ebben  házban tartották. Amint belépsz egy a legendákból származó relikviákkal és a legendák jeleneteit ábrázoló festményekkel teletömött trónterembe kerülsz, ahol szépen leültetnek, és egy fényshow segítségével bemutatják/elmondják Arthúr Király életének egy rövidített verzióját. Utána egy szintén festményekkel díszített kőfolyosón keresztül elandalogsz  a főlátványosságba: egy elképesztő méretű terembe. A falakon lovagi címerek és zászlók, a terem két végén pedig templomba illő rózsaablakok. A távolabb lévő falnál egy hatalmas kőtrónus uralja a teret (ki lehet próbálni) előtte pedig egy ugyanabból a kőből készült kerekasztal. Szemben egy hasonló fából való asztal, a cikkelyekben a lovagok neveivel és címereivel. A terem körül egy kőkerengő/folyosó fut körbe.

Ezután a Tintagelből Boscatlebe (szomszédos kis halászfalu) vezető turistautat választottuk napi célunknak. A turista információs központban több ilyesféle megtehető út is volt kitéve, s mindegyikhez tartozott egy brosúra amiben a térkép mellett kis számokkal megjelölt látványosságok és tudnivalók voltak. Az első ilyen látványosság a Tintageli templom volt, amit eddig mindig csak messziről és ködbe burkolózva láttunk. Ennél szebb temetőt ami ott van még sose láttam.

A templom maga belülről feleannyira se volt izgalmas mint kívülről. Ezután továbbkaptattunk a tengerparton.Hosszú út volt, sziklán fel, szikláról le és megint fel, útközben láttunk barlangokat, palaformációkat, vízesést, pónikat és teheneket, kerítéseken másztunk át furcsa lépcsőkön és túristákat kerülgettünk. Megállókkal együtt volt egy olyan 4-5 óra út.

De végül elértük a távoli célt, a fehér Partiőrség épületet aminek a kertjét pónikkal tartották rendben.

És végül a Viktoria királynőre hajazó szikla mellett elhaladva megtaláltuk a völgybe épül Boscastle falvát is, ahol -fél öt lévén- már minden bezárt. A busz végül 15 perc alatt vitt vissza minket a kiindulási pontunkra.

Egy kis pihenő után pedig még erőink utolsó tartalékaival elvánszorogtunk a vár alatt lévő barlangba amit a legendák Merlin lakhelyének tartanak, hogy azért még ezt is lássuk. (Reggel a dagály miatt nem lehet bejutni oda).

ZN.

Tintagel- második nap

Második nap korán reggel egy igazi angol reggelivel nyitottunk - ez benne volt a hotel árban. Bacon, tükörtojás, bab, kolbász, gomba, vajas pirítós és tea tejjel. Utána pedig irány Arthur király szülőhelye- Tintagel vára. Vagy inkább ami maradt a várából. Ami nem sok, s csak hosszas lépcsőmászás árán lehet feljutni oda, de megéri. Persze leginkább a kilátás miatt ami egyszerűen lenyűgöző. A misztikus 98%os páratartalomba burkolt hegyfokok láttán az ember nem is csodálkozik, hogy mennyi legenda kapcsolódik ehhez a helyhez. 

A vár komplexum két különböző hegycsúcsra épült, úgyhogy jutalmul hogy lemásztunk az egyikről, mászhattunk is a másikra.

Dél felé már egészen meleg volt - habár azt hiszem ez inkább volt köszönhető a párának, mint a napsütésnek- és már azon morfondíroztunk, hogy hova mehetnénk lehűlni. Végül a Szt. Nectan vízesés meglátogatása mellett döntöttünk. Viszont ez nem volt feleannyira se könnyű, mint amilyennek előszörre hangzott. Valahogy sehogy se sikerült megtalálnunk a legrövidebb turistautat oda, de végül mégis ráakadtunk s még így is nagyon messze volt gyalog. Mire megtaláltuk a vízesést, bezárt. Igen, vicces, mi? Hogy tud egy vízesés bezárni, kérdeznéd. Hát úgy, hogy a szemét kezelők ráépítenek egy házat és körberakják kertéssel meg lakatra zárt kapukkal, hogy még ha akarsz se tudj átmászni rajtuk és bekukucskálni. Na tehát ennyit a vízesésről, messze volt, mire visszaértünk meghaltunk, de legalább az erdő amiben volt nagyon szép volt.

ZN.

Tintagel- első nap

 Egy páran talán már tudjátok, hogy azért mentem vissza Angliába az első olcsóbb repülővel, mert még egyetem előttre beterveztünk egy gyors túrát az Egyesült Királyság egy misztikus régiójába amit a helyiek csak úgy hívnak, hogy Cornwall. 

Tehát amint csak megérkeztem Heathrowról azonnal kipakoltam mind a három táskámból, a ruháimat egyenletesen szétterítettem a szobámban (ami esküszöm, hogy időközben összement) és elkezdtem pakolni egy icipici hátizsákba. Miért csak egy kis hátizsákba? Na hát az is egy vicces történet. Mint kiderült busszal vagy ne adj isten vonattal úgy kétszer annyiba kerül odamenni, mint repülővel. Arról nem is beszélve, hogy az út is úgy 5 órával hosszabb lenne.

A repülő reggel hétkor indult, úgyhogy -mert mi sem természetesebb- ötkor kellett felkelni. Az út tényleg nagyon rövid volt- már épp kezdtem elunni magam, amikor bejelentették, hogy leszállunk. Érdekesség volt, hogy mivelicipici volt a gép a szárnyak alatt s nem felett ültünk, s lehetett látni amikor kiengedték a kerekeket a levegőben.

Tehát egy szűk óra alatt megérkeztünk Newquay icipici repülőterére. Itt körbekérdeztünk - s egy szívroham után amikor meghallottuk, hogy mennyibe kerül a taxi Tintagelig- úgy döntöttünk, hogy nem sietünk sehová, s inkább utazunk 3 különböző busszal 4-5 óráig. De már az elsőnél elakadtunk. Mert habár egy 30 perc várakozás után felbukkant a busz, kiderült, hogy csak minden második megy abba az irányba amerre mi. Tehát egy újabb 30 perc várakozás után végre felszálltunk az első buszra ami elvitt Padstowba ahol varázslatos módon átváltozott azzá a busszá amire elvileg át kellet volna szállnunk, s tovább vitt Weybridgebe.  Itt egy újabb 1,5 órát vártunk az utolsó buszra ami végül is valóban lerakott Tintageben. A hotelt igen szerencsésen választottuk ki, a főutcán volt, egészen eltéveszthetetlenül. Tehát lepakoltunk és irány a város. Mire megtaláltuk a várat addigra már bezárt - ami azért nem nagy kunszt tekintve hogy itt inden kb. négykor bezár.

De sebaj, a vár alatti öböl és a környező dombok így is nagyon szépek voltak a lenyugvó nap fényében, úgyhogy körbemásztuk a helyet egy kicsit. 

balra a vár a kis fehér házikók pedig a turista központ (itt lehet enni, jegyet venni meg szuvenireket)

jobbra fenn a Camelot hotel

Az öböl

A lepcső amivel az öbölbe lehet lejutni

Avízesés ami az öbölbe ömlik

A egyik barlang sok közül

ZN.

Ha megadatik a luxus

Szerencsés véletlennek köszönhetően az idei iskola évet a British Airways Business Class-án utazva nyitottam meg. A szerencsés véletlen az volt, hogy amikor vettem a repjegyet valami rejtélyes okból kifolyólag csak párszáz forinttal volt drágább a Business Class mint a sima, s így legalább két bőröndöt adhattam fel. Meg is tömtem a két legnagyobb bőröndömet, a nagyobbik 23 kilóra a kisebbik 18ra sikeredett. E mellé kézipoggyászként egy 12 kilós kisbőrönd és egy dugig teli laptoptáska jött. Éljen a feladott cucc nehezebb volt, mint én! Ilyen se volt még. De ami ez után jött, no hát olyan se volt még ezeddig (és ha csak nem mosolyog rám a szerencse megint, nem is lesz egyhamar). Mire becsekkoltam és átmentem az ellenörzésen addigra már megnyitott a kapu, de mivel ez British Airways előre foglalt helyekkel, nem izgattam magam, s felmentem a privát váróterembe ami a Business Class jegyem kiváltsága volt. Igyekeztem beolvadni a gazdagok és az üzletemberek közé. Azt hiszem nem sikerült tökéletesen. Maximum öt percet tölthettem ott, de az a fotel amiben ültem kényelmesebb (s ízléstelenebb) volt mint bármi más otthon. Miután otthagytam a fotelmennyországot a gyors sorba állhattam be s elsőként ültem be a helyemre az első sorba.

Aztán jöttek az újabb meglepetések. 

Először is a kedves nagyon britt légiutas kísérő pasi megkérdezte, hogy ne szeretnék-e egy 'forró törölközőt' (hot towel). Meglepetésemben elutasítottam, mire visszakérdezett, hogy biztos? Hangsúlyában benne volt, hogy el kéne fogadnom, de mivel nem tudtam pontosan mire való s mi a helyes eljárás, inkább nem akartam lejáratni magam. Persze aztán megfigyeltem a többieket, s levontam a következtetést, hogy kéztörlésre szolgált, s vissza kellet adni neki használat után. De mivel én ültem legelöl, mindig velem kezdte a sort, s ezért ezentúl is improvizálnom kellett. Mindenesetre a kajában igencsak nagy különbség van a sima és az első osztályú között. A simában kapsz egy innivalót, egy teát vagy kávét és egy szendvicset. Itt a kedves úriember folyton azzal zargatott hogy nem kérek-e még inni valamit - csinos kis üvegpoharakban, nem az eldobhatós műanyagban mint amúgy-  úgyhogy a végére már majd szétrobbant a hólyagom. Kaptunk előételt, majd hatalmas tálcán megérkezett a főfogás: ennyit azóta nem ettem repülőn, mióta Egyiptomban voltam.

Csirke salátákkal, cukkinivel meg miegymással, meleg zsemle amit én választottam a kosárkából kék sajt csatnival és desszert. A sajt volt legjobb. Kaja után persze járt a tea is meg még egy-két pohár narancslé.

Azt hiszem, most igazán jó dolgom volt. Még a buszok is amik a repülőtől vittek be minket kivételeztek velünk - kevesebb embert zsúfoltak be és gyorsabban elindították őket. A poggyász is elsőként érkezett meg hála a "priority" feliratú cimkének rajta.

Azt hiszem hozzá tudnék szokni ehhez a kényelmességhez. 

Simán.

*sóhaj*

ZN.