Berlin - day 1

Ahogy már mondtam, 2:30-kor négy seething wellses csoporttársammal dideregve álltunk a kolesz kapujában, a taxira várva, ami kisvártatva meg is érkezett, s elvitt minket a Pennyrm road-i kampuszhoz, ahol újabb didergő várás után feltűnt a busz, ami egy komplett iskolát el bírt vonna szállítani a Luton reptérre, nem hogy tizenhetünket. Így mindenkinek minimum két szék jutott, ahol eldőlhetett s végigaludhatta az egy és fél órás utat a reptérig. Majd a repülőn mindenki alhatott még úgy bő két órát, amire szükség is volt, tekintve a nap további eseményeit.

Amikor a repülő földet ért odakinn mínusz tizenegy fok volt. Hideg zuhany, mondhatni. Majd elvonatoztunk-metroztuk a szállásra, ahol csak gyorsan letettük a csomagokat, s mentünk is tovább,  előbb reggelizni, majd egy múzeumba ami egy vonatállomásból átalakított modern művészeteknek helyt adó épület volt.

Odabentre kaptunk egy olyan bő háromnegyed órát hogy szétnézzünk, de az sztem még sok is volt.       Pár gyöngyszem a gyűjtemény darabjai közül:

harmadik helyezett: óriás hobók

második helyezett: a szentet megkísérti a firka

Az első helyezett: a kislányról kiderül, hogy valójában fiú, a szent nem csodálkozik, a nép s a sírjából előkerülő fáraó igen, de a jegesmedvét láthatóan nem izgatja. Nagyon mély lehet a jelentése ennek az alkotásnak, mert hogy nem egyszerű rájönni, az biztos.

Ja, s mindenki lapos. 

Eme remekművek után a Sammlung Boros kolleckciót mentünk megnézni. Az épület érdekessége, hog bunkerként született a második világháború alatt, de négy emeletes, tehát a maga módján egyedülálló: kiemelkedik a föld alatti bunkerek közül. A falai két méter vastagok, s a tetején Mr. Boros luxusapartmanja s kertecskéje van, amit sajnos nem láthattunk belülről, pedig a képeken nagyon jól mutat.

amit láttunk

 s amit láthattunk volna:

Mindenesetre azért a ez a kollekció -bár szintén kortárs volt- sokkal jobban tetszett, mint a másik. Bár nem tudom, lehet, hogy az épület tette, ami nagyon érdekes volt. Először is, négy bejárata van, hogy vész esetén az emberek gyorsan ki/be tudjanak özönleni. Az alaprajza eredetileg teljesen szimmetrikus volt:

s iszonyt sok icipici szobából állt, amit összenyitottak teljesen random módon, amikor átalakították múzeummá. Az egész olyan, mint egy útvesztő, s a felső emeletekről néha le lehet látni egy lentebbi  szobába vagy terembe. A lépcső is nagyon érdekes, egyszerre megy felfelé, s lefelé is, de ezt szinte lehetetlen így elmagyarázni.

Mivel tilos volt fotózni természetesen a legjobbakat megörökítettem. Mióta csak betettük az épületbe a lábunk, pattogatott kukorica illat tett minket egyre éhesebbé. Az utolsó emeleten meg is találtuk az illat forrását: egy szoba volt, teli pattogatott kukoricával, amit egy kis gépecske lőtt ki magából. Sajnos nem csak nem ehettünk belőle, de még a szobába se mehettünk be.

Aznap este még tettünk egy nagyon hosszú utat a városban, mert amelyik étterembe csak fáradtan beözönlöttünk mind a 27en, az rémülten kijelentette, hogy vagy nincs hely, vagy éppen zárnak, úgyhogy egy idő után már nem is néztük hova megyünk, amikor végre rábolintottak a pincérek, csak bevonszoltuk magunkat lerázva a kabátunkról a havat, azt a képet festve magam elé, amikor a 101 kiskutya halálra fagyva bemászik a tehénistállóba. Habár a tehenek a mesében igenis kedvesek s vendégszeretőek voltak, ami nem mondható el az Oximoron étteremről. Ott vágtak meg ahol csak tudtak, először is hoztak asztalonként két üveg vizet, amiért utólag POHARANKÉNT három eurót kértek el, no meg az ételek 13 eurónál kezdődtek. Én a legolcsóbbat választottam, egy tortellinit ami kecskesajttal volt töltve, sütőtök ágyon. Amikor kihozták, azt hittem, hogy rosszul látok: három, ismétlem HÁROM darab tortellini volt a tálamon Nem négy, nem is öt, hanem három. Na jó, kicsit nagyobbak voltak, mint az otthoni tortellinik, de akkor is. A sütőtök meg félig nyers volt. A legdrágább s legrosszabb vacsora amit Berlinben elköltöttünk.

 Gyerekek, ha Berlinben jártok, soha ne menjetek az Oximoronba.

ZN.