Egy új fejezet

Lassan mindenkitől könnyes búcsút vettem az utolsó hét folyamán, s felszálltam a Ferihegy kettőből induló gépre, s elszálltam a lemenő nap irányába. Mire megérkeztünk a szigetország fölé besötétedett annyira h a masszív felhőtakaró alól láthassuk a városok fényét. Annyira szép volt, hogy pillanatnyilag el is felejtettem hogy annyi stresszel jár a repülés, hogy a kezdeti imádatom kezd utálatba átcsapni. Ez persze nem azt jelenti hogy már nem szeretek repülni, inkább csak azt, hogy kicsit se szeretem ha percenként terroristának bélyegeznek, mert mondjuk a megengedettnél nagyobb a kézipoggyászom, vagy amiért nem egy van hanem kettő. És természetesen a 150 milis dezodor is Oszamától származik. A reptérről a megadott instrukciók szerint vonattal akartam továbbmenni, de mint kiderült a vonat nem megy a Viktóriára, ezért hagytam a fenébe s a jól bevált Greenlinera szálltam. (A vonat egy másik metroállomáshoz ment volna, s nem volt kedvem metróról metróra szállni, mert az nagyon sok macerával és lépcsőzéssel jár. A nagyobbik 25 kilós csomagomat pedig még húzni is fárasztó volt, nem hogy lépcsőn le-fel cipelni.) A viktorián kicsit bolyongtam mire megtaláltam a Metro  lejáratát, aztán szerencsétlenkedtem h pénzt töltsek az oyster kártyámra, mivel az automata nem fogadott el papírpénzt, a két nagy csomaggal pedig nehezen mozogtam. Nagy nehezen megtaláltam a District Line metróját, leküzdöttem magam számos lépcső mire kilyukadtam, mint kiderült, a rossz oldalon. Vissza az egész. A baj ott kezdődött hogy a túloldalra úgy kellet átmenni h fel a lépcsőn majd túloldalon le. S mint már említettem lefelé még csak-csak ment a csomagcipelés, sok pihenővel, de felfelé esélyem se lett volna, csak max. ha egyenként viszem őket. Arról meg szó se lehetett hogy egy csomagot is hátrahagyjak akár kartávolságon kívülre. A bonyodalmat egy gentleman oldotta meg, aki felvitte nekem a nagyobb csomagot. Hála neki. A metrón már annyira fájt a fejem, hogy muszály volt egy kis flektort kotyvasztanom, s mikor beleöntöttem a fehér port az üvegembe az utasok kezdet gyanakvóan méregetni. Úgy -otthoni idő szerint- egykor oda is értem az ismerősünk házához.

A kezem tisztára lehorzsolódott, s még mindig izomlázam van a csomagok miatt. Istenem, miért nem tudunk hopponálni? Azzal annyi fáradságot -és pénzt- tudnánk megtakarítani!

ZN.